Nem sokkal múlt tíz éves a fiam, amikor az egyik éjjel szellemet látott. Szerencsére elmesélte. Bár levert a víz, nem ez volt az első eset, ezért tudtam mit kell tennem.
Ott kezdem, hogy elárulom, léteznek tökéletes szülők. Tökéletesek, mert még nincsen gyerekük. Én is ilyen szülő voltam valaha és elég jól megterveztem, milyen jól csinálom majd, ha odakerülök. Csak, hogy egy példát hozzak: valahol azt hallottam, maguk a szülők nevelik ki a gyermekből a hatodik érzéket, a helyes megérzés képességét, a magabiztos intuíciót. Ezt könnyű elkerülni, mindössze annyi a teendő, hogy nem szabad meghazudtolni a gyereket, ha olyat érzékel, amit egy felnőtt már nem. Ez nem tűnt kivitelezhetetlen feladatnak amúgy…
Aztán egy nyári este a szüleimnél, ahol hosszú udvar nyúlik a vaksötét távolba, éppen készülődtünk, hogy visszamegyünk a házba. Lehűlt már a levegő, elfáradt a társalgás és a társaság is. A karomon ülő négy éves fiam még utoljára visszanézett a fekete árnyékok közé és azt kérdezte:
– A néni is bejön velünk?
Én nem láttam egyetlen lelket sem és nem is szabadott ott lennie senkinek. Nem érzékeltem mozgást, csak azt a különös borzongást, amit ilyenkor önkéntelenül érzünk, mintha a mélységből figyelne valaki. Ekkor ugrott be, hogy itt az ideje ügyes szülőnek lenni! Semmiképp sem szabad elütnöm a helyzetet valami szokásos legyintéssel, tagadással, netalántán ügyetlen viccelődéssel. Ha így tennék, akkor a gyerek nekem hinne és nem a megérzésének. Ja, apa azt mondja, hogy nincs ott semmi, akkor én láttam rosszul, én éreztem rosszul! – így magyarázná ezt tudat alatt és már kopna a készség, satnyulna a képesség.
– Nem jön be velünk. A néni most kint marad – mondtam nyugodtnak tűnő hangon, aztán elindultam befelé a házba. Nem néztem már többször vissza és a fiú is beletörődött a döntésembe. Rendben voltunk.
Aztán nem sokkal a tizedik születésnapja után elárulta, hogy egy ideje, ott áll már az a fickó az ajtónál és figyeli, ha kimegy a fürdőszobába. Egy hajszálon múlt, de mégsem szálltam vele vitába, inkább kíváncsi hallgatósággá alakultam és részletesen elmondattam vele, hogy mi az amitől valójában fél. Szülőként eléggé rossz ilyet hallgatni, de aki átéli, annak még bonyolultabb lehet a dolog. Hogy mennyire, arra csak napokkal később jöttem rá.
Hogyan segíthetnék a gyereknek úgy, hogy ne tüneti kezeléssel, a szőnyeg alá söpörjük a problémát? Ugye egy szellem esetében semmivel sem jobb, ha a szőnyeg alatt van, mintha az ajtónál áll… Úgy döntöttem, fogjuk meg az egész témakört és a beszéljük ki, amúgy rendesen. Oszlassunk el minden kétséget, tegyünk egy lépést a lelki egészségért.
Azt találtam ki, hogy megírom a sztorit, amiben a főhős pontosan ezzel a problémával találkozik és az egészet felolvasom a srácnak. Így is lett. Minden délelőtt megírtam két fejezetet, aztán este felolvastam a fiamnak. Ha akadt valami, amit nem jól fogtam meg, azt megbeszéltük. És közben érkezett egy csomó felismerés. Kinek szólhat egy gyerek, ha hasonló gondja van? Hogyan viszonyulnak a szülők, a barátok, a tanárok egy ilyen történéshez? Mikor kezd el kételkedni önmagában a gyermek, mikortól érzi úgy, hogy ez nem csak egy probléma, hanem az ő problémája, a sajátja, ami kifejezetten őt sújtja és erről valamilyen okból ő tehet?
„A lapátos fickó” végül egy kalandregény lett és két évvel később megjelent a Móránál. Élő, vagyis nyomtatott bizonyítéka annak, miként tudunk a képzeletünk segítségével kilépni a környezetünkből és ott átgondolni, átértékelni, feldolgozni valamit, ami a valóságban történik velünk. A félelem, bármiből fakad, természetes dolog és fontos jeleket küld nekünk. Meg kell tanulnunk kiértékelni ezeket a jeleket és megfelelően reagálni rájuk. Egyúttal meg kell tanulnunk kezelni a legkülönbözőbb félelmeinket. Tíz-tizenkét éves korban ez korainak tűnik? Nem az.
