karácsonyi mese
Manapság már ilyen esősek a karácsonyok. Gyerekkoromban a december még nagy havazásokkal érkezett. A hótakaró alatt az év leghosszabb éjszakája egyben a legcsendesebb is volt, reggelre pedig meghozták a falu karácsonyfáját. A hatalmas, öt méter magas nemes jegenyefenyő ott ágaskodott a vásártéren, és a polgármester az erkélyről, felvont szemöldökkel figyelte a munkásokat, amint rögzítik.
– Az még úgy ferde lesz János!
Az ács, aki évről évre levezényelte a faállítást, nem szívlelte túlságosan a polgármester Mátét, de nem szólt vissza. Inkább morgott valamit az orra alatt, vagy rávakkantott Tibire, meg Zolikára, akik kapkodva teljesítették az utasításait.
Rövidesen asszonyok és fiatalok érkeztek létrákkal, díszekkel és gyertyákkal. Legelől jött Éva tanárnő és Erzsike, őket követték a konyhások, aztán úgy ebéd felé már kész is lett. Minden függő a helyére került, csak ebéd nem volt, ugye, de ilyen ez az ünnepi készülődés.
A lámpagyújtogató Erik ekkor már előkészítette a leghosszabb pálcáját, és a téli napfordulót követő éjszakán felragyogott a Völgység karácsonyfája.
Csak aznap nem.
– Melyik nap nem? – kérdezi a fiam, és én vártam már ezt a kérdést.
Amikor a gyermek még túlontúl kicsike, mindent hozzá kell igazítani. Betakarni, amikor fázik, kitakarni, amikor melege van. De elérkezik, és végre elérkezett az a pillanat, amikor felcsillan az értelem a szemében. Ez az én időm, amikor csorgathatok a fejébe egy keveset abból a tapasztalatból, amit összekapargattam az éveim alatt. Hiszen amit odaadhatok, azt neki már nem kell összekapargatnia. Romantikus elképzelés, ami úgy hangzik, hogy onnan indul, ameddig én jutottam.
– Melyik napon nem világított a karácsonyfa? – sürget én meg keresem a legjobb szavakat.
– Azon a bizonyos napon, amiről mesélek, azon nem világított. Vagyis világított az, csak nem ragyogott. – Értetlenül pislog rám, kíváncsi szemekkel. Egyértelműen érdekli, amit mondani akarok! Ez nagy öröm! – Lángolt, mint a fene! – Adok neki még egy kis morzsát a végkifejletből, aztán elkezdem elölről. A vállára teszem a kezem és feléje fordulok. Amúgy sem szép látvány a víz áztatta falu nedves kótyagossága. Most végre tényleg csak ketten vagyunk és a történet:
A Völgység felett magasodnak a Sziklás hegyek. Közülük a legmagasabb a Fekete orom, és mögötte, a Mohás hegy gyomrában laknak a sárkányok. Egy napon a trónörökös sárkányfi elrepült a Völgység felett, és hiába nyilazták, és hiába dobáltak utána lándzsát meg vasvillát az emberek, neki valami miatt megtetszett a hely. Úgy hívták ezt a kis sárkányt, hogy Zúvia.
– Mint a legnagyobb tűzvészt? – kérdezi a gyermek és ilyenkor nagyra becsülöm Éva nénit. Hiszen a nebuló láthatóan, hallhatóan úgy pallérozódik az iskolában, ahogy kell!
– Pontosan, mint a tűzvészt, hiszen róla nevezték el!
A gyermek izgatott, módfelett kíváncsi, így a saját kellemes tempómban folytathatom a mesélést, nagy hatásszünetekkel, amik jót tesznek a történetnek és a hallgatóságot is ámulatba ejtik. Ahogy a zenének része a szünet, úgy a történetmesélésnek is ritmusa lesz általa.
A sárkányt lenyűgözte a falu. Én úgy találom, hogy olyan lehetett neki, mint valami játék. Egy terepasztal. Akár egy makett, talán babaház, amiben ide-oda közlekedtek az emberek és ő ezt élvezettel szemlélte. Sajnos a nézelődés nem volt elég neki. Barátkozni akart. Azon a bizonyos fenyőfaállítós napon, lopakodva kifigyelte, hogy minden elcsendesedik és úgy látta, elérkezett az ideális alkalom a bemutatkozáshoz. Persze nem érkezett el semmi hasonló, hacsak őt magát nem helyezzük a fókuszba… A fókusz az, amikor valamire különösen ráirányítjuk a figyelmünket…
– Apa, tudom mi az a hókusz!
– Pókusz… Még szerencse! Szóval a lelkes és barátokra vágyó Zúvia fényes belépőre vágyott.
Valójában meg is kapta a szikrázó színrelépést, csak nem úgy, ahogy elképzelte. Meg akarta gyújtani a gyertyákat, mielőtt a lámpagyújtogató odaér, így kívánt a nap hőse lenni és ezzel megalapozni az örök barátságot. Viszont amikor a polgármester feltűnt az erkélyen a díszvendégeivel, hogy végignézzék miként öltözik fénybe a fa, egyszerre megfagyott a levegő. Máté meglátta a sárkányt, a sárkány Mátét, a vendégek a sárkányt, valaki sikkantott, valaki elalélt, valaki mélyet sóhajtott és kiejtette a kristálypoharat a kezéből… Zúviának viszont támadt egy jó ötlete. Igazából az egy rossz ötlet volt. Egyszerre kívánta meggyújtani az összes gyertyát!
– Ez nem hangzik jól – ámul a gyermek.
– Nem is nézett ki jól!
Zúvia egyetlen fújással lángba borította az egész nemes jegenyefenyőt díszestől, gyertyástul, mindenestül. Egy órán át oltották Jánosék, meg az egész önkéntes tűzoltó brigád, Zsoltiékkal, a kis Kálmánékkal, meg a nagy Kálmánékkal, gyerekestül.
Másnap kihirdették, hogy aki elhozza ennek a sárkánynak a fejét vagy a szemét vagy bármelyik darabját, amiből arra lehet következtetni, hogy kimúlt és nem lélegzik többé, az nagy jutalmat kap, meg minden. De karácsony előtt már senki nem indul neki a Fekete oromnak, azért nem laktak itt sohasem őrültek, vagy agyalágyultak. Mindenesetre pocsék fordulatot vett Zúvia, meg a Völgységi lakosság örök barátsága.
Az ember azt gondolná, hogy még egy gyereksárkány is gyorsan megtanulja, hogy ahova kétszer már nem kellett, oda harmadjára se nagyon várják, de Zúvia nem volt ilyen okos.
Az a fantasztikus ötlete támadt, hogy ha elsőre nem is tudta meggyújtani az ünnepi fenyő gyertyáit, másodjára vagy harmadjára biztosan sikerül majd. A következő estén azonban csalódottan konstatálta, hogy a főtér híján van a karácsonyfának. Jánosék nem tudtak egy nap alatt csakúgy odarittyenteni egy újabb fát.
– És mit csinált a sárkány? – kérdezi a gyermek, aki láthatóan kész arra, hogy befogadja a tanulságot. – Felgyújtotta a falut dühében?
– Dühében? Dehogy! Zúvia egyetlen percig sem volt dühös. Ebben a történetben a sárkány csupa kedvesség és jószándék. Először kicsit csalódott volt, az igaz, aztán értetlen lett, és végül kétségbeesett. De dühös, az nem volt egy percig sem.
Észrevette ugyanis, hogy a polgármester nappalijában, ahonnan a balkon nyílt, van egy ugyanolyan fa, amilyen a főtéren állt egy estével korábban, csak kisebb. És úgy találta logikusnak, hogy kisebb fa, kisebb feladat, de ugyanakkora diadal. Óvatosan belehelt egy kevés izzó lángcsóvát az elöljáró nappalijába és csodák csodája, nem csak a fa szenesedett el, hanem lángra kapott a szőnyeg, a függöny, az asztal és valójában minden, ami csak a helyiségben állt.
Ekkor volt Zúvia csalódott.
Valahogy nem sikerült jól elkapnia a mozdulatot. Szorgalmas sárkány módjára újra próbálkozott.
A követező ház, a nyomdász Béla kuckója a sarkon. Egy perc múlva úgy égett, mint a zsír. Aztán a kocsma és a Keleti nővérek mézeskalács múzeuma következett. Ennyi gyakorlás a legkisebb siker nélkül, komolyan elbizonytalanította a kis sárkányt. Közben már gyűltek az emberek az utcákon. Egy részük oltott, a másik részük szerszámokkal dobálózott. A hívatlan vendég viszont még mindig úgy látta, hogy helyre lehet ezt hozni. Meg tudja mutatni, milyen jól megy neki a karácsonyozás az örökös barátaival.
Ekkor volt Zúvia értetlen.
További hat épületet borított még lángba, köztük az iskolát és az olajos Pistiék telepét a petróleum tartályokkal.
– Na, onnantól berobban a buli. Ha érted, mit akarok mondani.
– Még nagyobb tűz lett?
– Bizony.
– Az nagy baj!
És bár helyeselek, valójában azt is el kell mesélnem, mert hozzátartozik az igazsághoz, hogy soha olyan fantasztikus karácsonyunk nem volt se előtte, se utána. Elégnek bizonyult egyetlen közös slamasztika és egymásra találtak az emberek. Nem láttam még ilyen összefogást, mint azon az estén, és az azt követő napokban. A tolvaj a rendőrrel, a hitelező a hitelessel, a polgármester a börtöntöltelékkel, a bukott diák a tanárral vállvetve oltotta a tüzet. Alig volt étel, mégsem éheztünk, egész nap dolgoztunk, de nem fáradtunk el. Mindenki úgy akart segíteni, hogy mindenki visszakaphassa a hétköznapok egyhangú gyönyörűségét a fantasztikus Völgységben. Egyszerű, kézzel készített ajándékokat adtak egymásnak a kormos arcú emberek szenteste… Mesébe illő volt!
– Én nem is csináltam neked ajándékot! – gondolkodik hangosan a gyermek, nekem meg mosolyognom kell. Ajándékot akar nekem adni, milyen kedves! Gyorsan megnyugtatom:
– Nem kell nekem ajándék, majd csinálunk valamit együtt, az remek lesz!
Bólogat, reméli, hogy az tényleg elég lesz, én meg tudom, hogy igen.
– És a sárkány?
– Hát igen, a fenevad! Zúvia nem jött többé le a völgybe, de azóta mindig küld ajándékot. Hol tűzkövet, hol arany díszeket a karácsonyfára, meg ilyeneket. Szerintem megtanulta, hogy előfordul, amikor nem jó, ha túl közel kerülünk a szeretett dolgokhoz. Néha elég, ha távolról szemléljük, úgy tehetjük érte a legtöbbet.
– Például a természetvédelmi területeknél?
Nevetek, mert okos fiam van!
– Például, meg a kiskamaszoknál… Sokszor fontosabbnak tartjuk a szokásainkat a lényegnél. Néha nem ér haza mindenki körbeülni a fát, néha nem pont azt az ajándékot adjuk, amit elterveztünk. Néha el kell fogadnunk dolgokat, amin nem tudunk változtatni. Nem jó mindig körítésekhez kötni a kedveskedést, vagy a szeretetet. Emiatt sokszor elfelejtjük mi is a legfontosabb. Ha túl sok mindennek akarunk egyszerre megfelelni, elkerülhet minket a lényeg.
– És mi a lényeg apa?
– Hogy élünk, és azt akarjuk, hogy ennek néha örüljön valaki.
– Én örülök, hogy élsz.
– Látod, mégis adtál nekem ajándékot.
